Ljubiša Ristiæ, akit megváltóként hoztak Szabadkára, hogy kisegítse a válságból a színház kátyúba jutott szekerét, maga mögött tudva a város (és a tartomány) akkori politikai struktúrájának fenntartás nélküli támogatását, röpke néhány év alatt elérte azt, ami korábban senkinek sem sikerült: nemcsak hogy elvadította a nézõket a színházból, de magát a színházat is a tönk szélére juttatta (...)

Mindaz, amit eddig idéztünk, csak egy része (nem is túlnyomó része) annak, amit a színház sorsa miatt elkeseredett, a közvélemény cinikus semmibevevésén felháborodott polgárok a VMDK szabadkai szervezetének Nyitott ajtó elnevezésû tribünjén elmondtak, gyors és határozott akciót sürgetve.

Az elnökség eleget tett ennek a hövetelésnek: határozatot hozott, hogy a legszélesebb nyilvánossághoz fordul - petíció útján kísérli meg kieszközölni az illetékes községi és tartományi szervek közbelépését, követelve a magyar, valamint a horvát és szerb társulat, továbbá a hagyományos mûsorszerkezet visszaállítását, illetve a közönség véleményének érvényesítését, a színház épületének, de elsõsorban a nagyteremnek a revitalizálását, a magyarlakta településeken való rendszeres vendégszereplések megszervezését, a színház és egyáltalán a közösségi eszközök további herdálásának megakadályozását.

Amint a technikai elõkészületek megtörténtek, megkezdik az aláírások gyûjtését, számítva mindazok támogatására, akiknek - Szabadkán, Vajdaság-szerte és Vajdaságon kívül is - szívügyük a színház függetlenül attól, hogy az anyanyelvük magyar, horvát vagy szerb, hiszen a színház léte mindannyiunk közös ügye.